Sátor, hálózsák, elemlámpa – avagy családi kempingtúra Zebegénybe
Van az a pillanat, amikor az ember a negyedik kávé után úgy érzi: „Idén bizony sátorral megyünk nyaralni, a természetbe, mint régen!” A család persze nem tapsikol elsőre, de mikor kimondod a varázsszót: „Zebegény!”, már látod, hogy a gyerekek szeme felcsillan. Mert Zebegény nem akármi: ott van a Duna, ott a hegy, meg persze a fagyizó, ami minden családi program alfája és omegája.
Összepakolni viszont felér egy kisebb hadművelettel. A sátor természetesen a padlás legmélyebb sarkából kerül elő, és úgy néz ki, mintha egy kisebb állatcsalád lakott volna benne az elmúlt öt évben. De nem baj, mert „apa majd megoldja” – mondom én, miközben fél óra alatt kikefélek belőle egy teljes mezei élővilágot.
A hálózsák is megvan, kicsit poros, kicsit dohos, de ha kicsapjuk a napra, és kétszer jól megrázzuk, újra harcra kész. A gyerekek már belebújnak a nappaliban, és úgy néznek ki, mint két mozgó hernyó. Az asszony csak annyit mond: „Remélem, Zebegényben lesz rendes mosdó is…” Na, itt tudod, hogy finoman fel kell készíteni mindenkit a kempingélet realitásaira.
Elemlámpa? Pipa. Csak elem nincs benne. Kettő kellene, de itthon csak három különböző méretű van, egyik se jó. Klasszikus. Megyek a boltba, ott meg a pénztáros néni már kérdezés nélkül mondja: „Elem? Harmadik polc balra.” Tudja, hogy apa most épp Zebegénybe készül, sátorral.
Persze, a kemping szék is fontos. Hiszen sátor ide, hálózsák oda, az ember nem akar mindig a földön ülni, mint egy barlanglakó. A kemping szék az a trón, ahol este, mikor már mindenki fáradt, a családfő leülhet, és elégedetten nézheti a Duna-parti naplementét – vagy legalábbis ezt hisszük, mielőtt a szúnyogok támadást indítanak.
És hogy mi vár minket Zebegényben? Ott található például a neves Szőnyi István Emlékmúzeum, ahol még a legfiatalabb látogatót is ámulatba ejti a tény, hogy valaki pusztán ecset és festék segítségével képes volt ilyen lenyűgöző alkotásokat létrehozni. Aztán ott a Kós Károly kilátó, amihez igen, fel kell mászni, és közben apa ötször mondja: „Már mindjárt ott vagyunk!” – de tudjuk, hogy ez egy hazugság, mert a kilátó mindig messzebb van, mint hinnénk.
És persze ott a Duna-part, ahol kavicsot lehet dobálni, meg olyan menő fotókat készíteni, hogy a Facebook is megirigyelné. És a fagyizó! Ha Zebegény, akkor fagyizó. Ott állunk sorba, kicsit leizzadva a túrától, de amikor megkapjuk a háromgombócos csodát, már minden sátorbontás és elemkeresés megéri.
Este, mikor mindenki bebújik a hálózsákba, a sátor csendes, és csak az erdő neszez, akkor rájössz: ez az igazi családi kaland. A kemping szék ott áll magányosan, a Dunán tükröződik a hold, és te boldogan gondolod: „Na, jövőre is Zebegény!”
